Régészeti leletek

Régészeti leletek

A község területén minden bizonnyal megfordultak az őskőkor vándor vadászai, de az első régészeti leletek amelyek arról tanúskodnak, hogy emberek éltek a vidéken az új-kőkorból valók /i.e. 5500-2500/. Abban hogy e helyen már több mint hatezer éve megvetette a lábát ember, döntő szerepet játszottak a természeti adottságok. A hegyek szorításából kilépő kisebb-nagyobb folyóvizek, mint a Zagyva vagy a Bér-patak az élet egyik legfontosabb feltételét, áradásaikkal termékeny és földművelésre is alkalmas síkságot alakítottak ki, medrük lehetővé tette a vízi közlekedést, de a szárazföldi közlekedést választóknak is iránymutatóul szolgált. A település környezetében végzett régészeti kutatómunka helyszíneit a 2. számú melléklet tartalmazza.
Fontos volt a megélhetés szempontjából, hogy itt találkozik az alföld a hegyvidékkel. A Mátra halmokká szelídült nyúlványai jó minőségű nyersanyagot szolgáltattak az agyagművesség részére, és kilátást biztosítottak a vadak, ellenséget kutató szem számára. A közeli hegyekből követ lehetett bányászni a kőeszközök készítéséhez.
A község egykori polgármestere Török László vezetésével a már megszűnt helyi általános iskola tanulói komoly feltáró munkálatokat végeztek a település határában, amelynek során az elmúlt évezredek kultúráinak tárgyi emlékeit gyűjtötték össze. Az évek során folytatott kutatómunka eredményeként egy igen látványos és figyelemre méltó kiállítás került kialakításra a helyi általános iskola – a volt Dessewffy-kúria – épületében. A kiállításról és kutatás tárgyát képező kultúrákról Török László a következőképpen beszélt.

Községünk és környéke évezredek óta folyamatosan lakott terület, ahol a különböző kultúrák váltogatják egymást. Ezt a Bér-patak és az azt szegélyező enyhén dombos terület tette lehetővé. A tárgyi leletek, amelyek a mélyszántást követően, vagy építkezéskor kerültek felszínre, jól reprezentálják az itt élt népek kultúráját, természethez való viszonyát. Az erodált területeken ma is jól kivehető a valamikori épületek, lakógödrök helye.
Keresztelőmedence: Ezzel egyidős lehet. Szintén vörös márvány. Oszlopos lábazaton nyugvó, kör alaprajzú formát mutató. 12 szögletű fedelén Keresztelő Szt. János és Krisztus szobrocskái.

Ezen kultúrák léte hatezer évre visszamenőleg jól követhető. A zseliziek vonaldíszes jegyeit magán viselő leletektől a hatvaniak seprőzéses díszítésű kerámiáin át a kelták, szarmaták, rómaiak, germánok, valamint a középkorban itt élt emberek használati eszközeiig. A leletekből összeállított válogatást a helyi általános iskola kiállítása mutatja be. ”
A szórványosan előkerült régészeti leletek: csiszolt kőbalta, pattintott kőpengék, cserépedény töredékek arra vallanak, hogy a Zagyva mindkét oldalán laktak újkőkori emberek. Ezek ismerték a kezdetleges kapás földművelést, amelynek segítségével már télre is tudtak magvakat tárolni. Tartottak háziállatokat. Ruházatukat már nem csak bőrből készítették, hanem a növények rostjaiból fonalat, abból pedig vásznat. A cserépedényeiket még puszta kézzel formálták, de a kezdetekben már túljutottak, aminek eredményeként képesek voltak közel ötven liter űrtartalmú hatalmas gabonatárolásra alkalmas edény égetésére. Barlangok, sátrak helyett már házakban laktak.
A rézkort, amelyet i.e. 2500-tól i.e. 1900-ig szoktak számítani, az különbözteti meg az újkőkortól, hogy az emberek megismerik a réz megmunkálásának módszerét. A zagyva mentén találtak a középső rézkorból való leleteket: cserépedény töredékeket.

A bronzkor mintegy ezeréves időtartama nem egységes. Régebben négy, újabban három korszakra szokták tagolni: korai, középső és késői bronzkorra. Ezen a vidéken a korai bronzkorból a hatvani műveltség népe hagyott leggazdagabb emlékanyagot. E korszak népe a Kárpátokon túlról, keletről vonult be erre a vidékre. Az előzőleg itt élő rézkori lakosságtól abban különböztek legfőképpen, hogy a réz- eszközök helyett már bronzszerszámokat, fegyvereket használtak, a háziállataik között pedig megtalálhatók a nagytermetű állatok a lovak és szarvasmarhák is. A lakótelepükön épített házak még nem rendeződtek utcákba.
A gazdálkodásban a földművelésnek már nagyobb szerepe volt, de erről meglehetősen keveset tudunk. Az agancskapák sokasága a földművelés egy bizonyos technikájának bizonyítéka. Azt meg lehetett állapítani, hogy termelték, illetve fogyasztották a búzát, árpát, kölest, borsót és a lent. A lovon, szarvasmarhán kívül tartottak sertést, juhot, kecskét és kutyát. Ismerték a szövés technikáját is. Erre bizonyíték egyrészt a len termelése. Az előkerült orsógombok a fonásról tanúskodnak, a szövőszék nehezékek pedig arról, hogy már szövött textíliákat is készítettek.

A fazekasságukról már sokkal többet lehet tudni. Az edényeket még mindig puszta kézzel formálták. Ezek mérete igen változatos: az egy-két deciliterestől a tíz egynéhány literesig. Az edények alakja nem változatos. Jellemző az egyszerű vonalvezetés és a kevés díszítőelem alkalmazása. Két jellegzetes díszítési elem figyelhető meg: leggyakoribb az edények nagy részét beborító textilnyomatra emlékeztető minta, amelyet szoktak beböködéses dísznek is nevezni. A másik a karcolt dísz, amelyet seprűs díszítésnek is mondanak.

A bronzkor viszonylag nyugodtabb évszázadai után gyakrabban váltogatták itt a népek egymást: Szórvány leletek vallanak például a szkíták itteni tartózkodásáról. Sokkal gazdagabb emlékanyagot hagytak azonban a kelták, akiket a rómaiak gallusoknak neveztek. Hazánk területén i.e. 400 körül jelentek meg. Általános elterjedésük az i.e. 3. század elején következett be a Kárpát-medencében. A Duna vonalán érkező kelták Vác irányából terjeszkedtek a Zagyva völgyén lefelé.
Életmódjukat legfőképpen az jellemezte, hogy virágzott körükben a vasművesség. Vasból készítették fegyvereiket, szerszámaikat, ékszereiket és edényeik egy részét. Iparszerűen művelték a fazekasságot is. Edényeiket már fazekaskorongon alakították, aminek következtében kevesebb gondot fordítottak a díszítésre, kivéve az ünnepi, kultikus darabokat. A cserépedényeket egyenletesen, középszürke színűre tudták kiégetni. A vidékünkön előkerült vaszabiák, szekérkerék pántok azt mutatják, hogy a lovat harc közben hasznosították, és szállításra is befogták. Vassarlóval, kaszával arattak. Búzát, árpát, rozst és kölest termeltek. A gabonát kerek őrlőkővel őrölték. A kenyeret boltozatos kemencében sütötték.

Az államalapításig nem jutottak el, de annak küszöbéhez érkeztek. Vidékünkön a szarmaták vették át tőlük a hatalmat. Velük szövetségben vagy nekik meghódolva még sokáig élhettek ezen a területen, míg el nem mosta őket is a keletről hömpölygő népek áradata. Az ókori Oroszország déli területéről érkeztek a szarmaták a Kárpát-medencébe azzal egyidőben, ahogy a rómaiak meghódították a Dunántúlt. Egyik törzsük, a jazigok az Alföldön telepedtek le. Sírjaikban találhatók keltáktól eredő ékszerek: gyűrűk, ruhakapcsok. Eredetileg nomád életmódot folytattak, de az idők előrehaladtéval egyre inkább felhagytak a vándorlással, az állattenyésztés mellett egyre nagyobb szerepet kapott megélhetésükben a földművelés. 260 táján ide települt a szarmaták másik törzse is: a roxolánok, akik az Al-Duna vidékéről költöztek északabbra. A IV. században egy harmadik szarmata törzs érkezett az Alföldre: az alánok. Hatvan területén szinte mindenhol megtalálhatók a vándorló életmódot folytató szarmaták ittlétének nyomai, ezért valamennyi leírását meg sem érdemes kísérelni, csak a legfontosabbakat vehetjük számba.

Az előkerült leletek legtöbbje korongon formált, jellegzetesen világosszürke színű cserépedény és főleg cserépedény töredékek, de vannak közöttük sárga színűek is. Mint a vaskori népek általában, a szarmaták is kör alakú őrlőköveket használtak E hétköznapi használati tárgyak mellett figyelmet érdemelnek az ékszerek: kerámia nyakláncok, bronz ruhakapcsok (fibulák), elektron fibulák és ékkővel díszített fülbevalók. Külön említést érdemelnek a kereskedelem révén beszerzett tárgyak: római gyártmányú cserépedény és a szórványosan talált római pénzek. A szarmaták békés időkben, sokrétű kapcsolatban álltak a rómaiakkal.

A honfoglalás előtti időkről adott rövid összefoglalás alapján jól körvonalazódik, hogy milyen változatos volt a község környékének történelme és kultúrája. Az évszázadok során egymást követő népcsoportok mindegyike a saját kultúrájára jellemző tárgyi eszközöket használt, melyek rengeteg információt hordoznak a jelenkor embere számára. A község iskolájában található gyűjtemény átfogó képet ad a település határában élt népcsoportokról. A kiállítás számos különleges leletet tartalmaz, mint például azt a római-kori gemmát, amely különleges és kifinomult kézügyességről tanúskodik.

A gemmák lehettek a kő felületébe vésett negatív képek (intagliók), vagy kifelé domborodó, pozitív ábrázolások (kámeók vagy kámeák). Pannonia mai magyarországi részén a legtöbb gemmát Brigetióban találták. Mivel mester-aláírások a gemmákon csak ritkán fordulnak elő, továbbá mert a gemmák a Római Birodalom provinciáiban nagy távolságokra is eljuthattak, és végül, minthogy adott istenalakot, vagy témát sokszor csak meghatározott attribútumokkal és képi eszközökkel lehetett ábrázolni, stíluskritikai alapon a gemmák műhelyekhez vagy mesterekhez kötése pillanatnyilag a legmegoldatlanabb kérdések közé tartozik. Vannak azonban olyan szerencsés esetek, amikor nagy számban kerülnek elő gemmák egyetlen lelőhelyről. Ezek műhelyekre és mesterkezekre utalnak, így derült ki például, hogy egyes műhelyeknek vagy mestereknek megvolt a maga kedvelt témája, gemmaformája és – mérete, s hogy egy adott mester stílusa nem azonos motívumok kidolgozásának összehasonlítása, hanem az ábrázolt alak testrészeinek megformálása során alkalmazott, különböző méretű csiszolókorongok használatának sorrendje és módja alapján határozható meg.